1. // Az egyik utolsó nap a kanadai suliban

Flóra és Zsófi kedvéért máris hozom az első részt.<3

Remélem tetszeni fog, és nem bánjátok, hogy egy kicsit rövidke lett, de ez még csak a bevezető első rész :)

Xx

Reggel kómásan nyomtam ki a telefonomból maximum hangerővel üvöltő ébresztőt, majd lassan a fürdőszobába csoszogtam. Langyos vízzel mostam ki az álmot a szememből (és a tegnapról megmaradt szempillaspirált is, uppsz), majd végiggondoltam az aznapi teendőimet. Szeptember elseje, vagyis első napom a 11. osztályban. Pontosabban az első egy hetet még itt Kanadában fogjuk kijárni, jövő héten pedig irány Anglia! Egy cserediák program részese vagyok én és négy barátnőm is, ami annyit jelent, hogy egy évig Londonban fogunk tanulni. Mikor ebbe a gimibe felvettek már szó volt a programról, és mindig is ez volt a legnagyobb vágyam. És hát ez is eljött.

Ilyen gondolatokkal a fejemben sétáltam le a lépcsőn, ahol lent anya és apa már nagyban sürgött-forgott.

- Jó reggel, kincsem! - köszöntött anya, miközben valami gyümölcsöt tett el a táskájába. - Csináltam neked uzsonnát, ott van az asztalon, ne felejtsd el eltenni! - fontoskodott. 

- Rendben, köszi. - sétáltam oda az említett szendvicshez, amire valami trutyi volt kenve. Talán májkrém. Vagy ki tudja. - Apa el tudnál ma dobni a suliba? - szólítottam meg aput, aki éppen a telefonját nyomkodta.

- Mi? - habozott - Ja, persze! - esett le neki, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Igen, a szüleim néha elfelejtik, hogy élek, néha viszont túlzásokba esnek. Nem baj, már megszoktam.

- Köszi - motyogtam, közben a konyhába sétáltam, hogy töltsek magamnak egy kis kávét. Jó sok tejjel, ami inkább már tejeskávé, mintsem kávé.

Elővarázsoltam a telefonom, ahol gyorsan csekkoltam az instagram-mot és a twitter-t, mikor az órámra pillantottam. 7:20-at mutatott. Rekordsebességgel száguldottam fel az emeletre, ahol csak gyorsan kikaptam egy pulcsit és egy farmert a szekrényből, egy kis szempillaspirál a pilláimra, egy kis ajakbalzsam a számra, felkaptam a táskám, majd újra leszáguldoztam az emeletről, és anya szendvicskreálmányát pedig a tankönyvektől jó messzire helyeztem el egy elkülönített zsebbe. Jobb a békesség. Magamra kaptam a kabátom (Kanada, itt nyár vége felé is hideg van), adtam anyának két puszit, és kisétáltam az ajtón, ahol apa már a kocsiban várt.

- Huh! Mehetünk! - estem be mellé az anyósülésre. Szemmel láthatóan jól szórakozott azon, hogy majdnem elkéstem, bár az arcát nem láttam, de a válla rázkódása elárulta.

- Mindened megvan? A szendvics is? - poénkodott, majd a táskámat kezdte tapogatni, hátha megtalálja az említett csoda-uzsonnát.

- Meg, persze! - nevettem. - Indulhatunk, nem szeretnék már az első nap elkésni. - váltottam "komolyra", majd benyomtam a rádiót, ahol épp egy Modern Talking szám szól, amit azonnal az énekes hangján kezdtem el énekelni. Hadd ne írjam le, apa milyen fejjel nézett rám.

Szóval nagy nehezen elindultunk, és tíz perccel csöngetés előtt értem be az osztálytermünkbe, ahol a diákok már nagyban várták a tanárt. Micsoda idilli pillanat.

- Sziasztok! - köszöntem oda a barátnőimnek, akik az egyik ablak melletti padnál ültek, és beszélgettek.

- Cassy! - ölelt meg szorosan Abbie.

A szokásos köszönésünkkel (ölelések mindenütt) üdvözöltem Sasha-t, Beth-t, és Zora-t is, majd bekapcsolódtam a beszélgetésükbe.

- Már olyan unalmas ez az idő! Mindig csak a felhőket látom! - panaszkodott Sasha, a borongós égboltra pillantva, amiből csöpögött az eső. - Ha ki utazunk Londonba, ott lesz igazán Hawaii! - görbült újra mosolyra a szája.

- Csak mondom, hogy Londonban ugyan ilyen idő lesz, az óceáni éghajlat miatt. - lombozta le Sashá-t Beth. 

- Ott csak jobb lesz, legalább télen nem kell minden egyes havazás alkalmával alagutat ásni, hogy eljussunk a suliba. - szólt Zora is.

Ahogy szóbakerült a cserediák program rögtön ez lett a központi téma, amiből azt szűrtem le, hogy már a barátnőim is legalább annyira várják, mint én.

Sajnos nem volt sok időnk a privát csevejre, mert megszólalt a rég nem hallott csengő, és az ofő, Mrs Connor belépett az ajtón. Pontos, mint mindig.

- Jó reggelt gyerekek! - üdvözölte és egyben csendesítette le a kissé nyüzsgő osztályt. - Remélem mindenkinek jól telt a nyara, ha nem haragszotok, most nem beszélnénk meg ki hol járt. - törte le az osztály nagy részét, és szinte pár másodperc alatt nagy zsivaj alakult ki, mintha pont az ellenkezőjét mondta volna a tanár. Én csak ültem a helyemen, és forgolódtam, mert nem igazán értettem, hogy a fiúk mit akadékoskodnak azon, hogy 11. osztályban nem kezdünk el arról beszélni, hogy hol nyaralt. Sokkal inkább érdekelt egy bizonyos téma, ami viszont vészesen közeledett. A program. Mintha Mrs Connor a gondolataimban olvasna, bele is vágott a témába, én pedig elővettem a jegyzetfüzetem, és csak írtam, és írtam, amit mondott. Ami jelen esetben jó sok volt.

Délig volt tanítás, az első nap miatt, az is mind ofő volt, ezt persze senki sem bánta. 

Nagy "örömünkre" lesétáltunk az ebédlőbe, hogy Beth-szel, aki egyedül ebédes beszélgessünk. Elfoglaltuk a megszokott kis helyünket, majd mindenki elővette a saját uzsiját / ebédjét, még én is szendvicsem.

- Egy kérdés. - szakítottam félbe az éppen sztoriban lévő Zora-t, aki arról diskurált, hogy a múltkor milyen tré filmet látott a tévében. - Szerintetek ez mi? - mutattam meg a csajoknak a kajámat, majd érdeklődve és undorodva figyelték a benne lévő "tölteléket". Nem kellett sok idő, mindannyian sírunk a röhögéstől a sok fura tipp miatt. 

- Amúgy. Hallottátok már ezt a számot? - halászta elő az iPhone-ját a zsebéből Abbie, majd pötyögött rajta egy ideig, míg végül megszólalt valami zene.

- Ez mi? - hajolt a telefon fölé a menüjében turkáló Beth.

- Ez kérlek szépen, drága barátnőm, az egyetlen, a tökéletes, az utánozhatatlan, az utolérhetetlen... One Direction! - kelt ki magából teljesen Abbie, még egy szivárványt is formázott a kezével, közben pedig láttam a szemén, hogy fejben totál máshol jár.

- Aha, jó. - oltotta le enyhén Zora, majd igyekezett visszatérni a filmes témájára. 

- Nem is olyan rossz. - állapítottam meg, és rámosolyogtam Abbie-re, aki viszonozta azt.

Még egy kis ideig megvártuk, míg mindenki megeszi a táplálékát, kivonultunk az ebédlőből, és elindultunk haza. Otthon felcammogtam az emeletre, benyomtam a gépem, és a szokásos weboldalakat csekkoltam, amiket általában szoktam, illetve kitötöltem néhány spam-et, amit email-ben kaptam, mert, hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, hogy én lettem a 700. kattintó azon az oldalon, ahol még soha életemben nem jártam. A lányokkal már nem mentünk át egymáshoz, mert késődélután fele leszakadt az ég, így mindannyian otthon ragadtunk, úgyhogy maradt egy gyors csoportos Skype beszélgetés. Anyáék viszonylag hamar, a megszokott időben jöttek haza, este néztünk egy filmet, ettünk egy pizzát, majd tusolás után hamar elmentem aludni.