4. // Koncert és találkozás

- Ez mégis mit akar jelenteni? - meredtem a számomra ismeretlen ékszerre.

- Ez kérlek Harold Edward Styles nyaklánca. Az eredeti. - magyarázta Abbie, bár még mindig nem értettem, hogy hová akar kilyukadni.

- Vagyis...? - kértem még egy kis segítséget.

És akkor elmesélte. Hogy igazából azért volt fontos bemenni a panoptikumba, hogy láthassa a fiúk szobrait, de felújítási munkálatok miatt el volt zárva, ő pedig azt hazudta, hogy ő a rekonstruáló vagy mi. Mind a négyen döbbenten hallgattuk amit mondott, a Harry-s részeket csak úgy hadarta, hogy alig lehetett érteni. 

- És elkérte a számom. - jelentette ki nagy sóhajjal. - Plusz, a nyaklánca miatt is kell majd beszélnem vele, de ha szerencsém van, még találkozunk is. Ha viszont mégnagyobb szerencsém lesz, akkor összejövünk, megismerkedek a többi fiúval, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk... - képzelgett.

- Na, jó! Indulás! - terelte el mindenki figyelmét Beth, majd még sétálgat tűnik egy kicsit a városban, mert a programlistát már kimerítettük, majd visszamentünk a szállodába.

- Vajon mikor fog hívni? - pillantott a telefonja kijelzőjére Abbie, és tette fel a kérdést, amit az előző pár órában vagy hússzor hallottuk, ha nem többször.

- Ha ennyire idegesítő vagy, akkor soha! - nyomkodta unottan Sasha a gépét. 

Ekkor hirtelen megcsörrent az ominózus mobil, Abbie pedig abban a minutumban felkapta.

- Halló? - szólt bele csábos, kissé mély hangon. - Oh, szia, már vártam a hívásod. - kezdett el csevegő a fiúval. Még néhány sablonos mondat hangzott el, majd egy hosszú "sziaszia" keretében lenyomta a piros gombot. Mint egy kisgyerek, aki épp leszállt a hullámvasútról úgy dőlt le az ágyba, és egy nagyon sóhajtott.

- Na mit mondott? - érdeklődtem.

- Oh, semmi különöset... - bámult a plafonon egy bizonyos pontot, és az egyik hajtincsét csavargatta. Jaj, ez nem jó! Hamarosan robbanni fog... - És azt mondta, hogy egy nagyon kedves lány vagyok, és szívesen vár ma este a koncertjén, utána pedig szólt Paul-nak a biztonsági őrnek, hogy engedjen be a backstage-be, hogy találkozhassak és beszélgethessek vele egy kicsit. És azt mondta, hogy hozhatok magammal akit csak akarok, csak ne legyünk túl sokat, és úristen, Harry Styles most találkozni akar velem?! - pattant fel, és sikítozva hadarta el az eseményeket.

- Mivan??? - kérdeztük egyszerre.

- A lényeg: ma megyünk koncertre. Öten. - nézett végig a ledöbbent társaságon. - Koncert után pedig szépen találkozunk velük! 

- Felejtsd el! - röhögte el magát Zora, majd tovább folytatta az előbbi tevékenységét, az olvasást.

- Hé, szerintem nem is lehet annyira vészes. Új város, új élet, miért ne próbálhatnánk ki új dolgokat? Itt van ez a koncert, és amúgy is Abbie olyan szívesen menne. - gondoltam végig a dolgokat. Abbie hálás pillantásokat küldött felém, és a többieken is láttam, hogy megenyhűltek.

- Én nem bánom. Hánykor kezdődik? - adta meg magát Sasha.

- Egy óra múlva. - vigyorgott szűntelenül Abbie. - Jó, akkor ha mindenki benne van, szerintem öltözzünk át! Mindenki valami bulis ruhát vegyen fel! - parancsolt ránk.

Így hát elkezdtünk készülődni egy olyan együttes koncertjére, akiket még csak nem is ismerünk. Pontosan fél óra múlva meg is érkeztünk a helyszínre, ahol több ezer még Abbie-nél is rosszabb rajongók sikítoztak, ugráltak és visongtak. Egy viszonylag normális közegben kaptunk ülőhelyet, és nem kellett sokáig várni, amíg elkezdődött a koncert.

A színpadra kilépett öt fiú (hatalmas ováció), aztán ugráltak össze-vissza, egy kis zenét is lehetett hallani, de a rajongókat jobban hallottam, olyan hangosak voltak. Aztán kezdődött maga a koncert, egymás után jöttek a dalok, és valljuk be nem voltak rosszak. Nem is értem eddig miért nem kedveltem őket. A lányokon nem is láttam, hogy annyira unnák, szerintem ők is úgy voltak vele, mint én. Abbie nagyon örült, hogy láthatta a fiúkat. De gondolom még jobban várta a koncert végét, amikor mehettünk is oda hozzájuk. 

Kivergődtük magunkat a tömegből, és Abbie tanácsára megkerestünk egy magas, izmos pasit, akit elvileg Paul-nak hívnak.

- Szia, Harry szólt, hogy koncert után jöjjek oda hozzád, és szóljak, mert vár... - habogott egy sort barátnője.

- Oh, tényleg? Ez nem valami trükk? - kételkedett Paul Abbie-ben.

- Paul! - hallottunk egy hangot a folyosó túlsó végéről. - Innentől átveszem! - jött meg Harry, majd rámosolygott a biztonsági őrre. - Rose? - hajolt oda Rose-hoz (?) majd adott neki két puszit, és felénk fordult. - Sziasztok, én Harry vagyok, de már biztosan ismertek. Gyertek utánam! - indult el az egyik ajtó felé, mi pedig követtük.

- Rose? - suttogtam Abbie fülébe, mire ő csak megvonta a vállát.

- Rögtönöznöm kellett. - nevette el magát.

Egy próbaterembe értünk, ahol egy asztal körül ott ült a többi négy fiú is.

- Wow, kiket hoztál Harry? - szólt az egyik srác, akinek elég sötét, majdnem fekete haja volt.

- Ő itt Ro... - kezdte el bemutatni Abbie-t, de a lány megállította.

- Valójában Abbie-nek hívnak, és igazából nem is dolgozom a múzeumnak. Csak megláttalak, és muszáj volt a közeledbe kerülnöm... - próbálta kimagyarázni magát, közben a többi srác mind körének gyűlt.

- Szóval, Abbie, igaz? - vakarta meg a homlokát. - Örülök, hogy megismertelek! - vágta rá egy széles mosoly keretében, és úgy tűnt nem haragszik, amiért Abbie kicsit "becsapta".

- Akkor, ő itt Abbie, a többieket, viszont még nem ismerem.

Mindannyian bemutatkoztunk, és vártuk, hogy a fiúk is megtegyék, de nagyon úgy tűnt, hogy nem szeretnék.

- És a ti nevetek titok? - kérdeztem nevetve.

- Nem is ismertek minket? - nézett végig a társaságon az egyik srác, majd elnevette magát - Már megszoktuk, hogy mindenki kívülről fújja a nevünket. De amúgy én Liam vagyok. Ő itt Zayn, a banda szépfiúja, - mutatott a sötét hajú tetkós srácra. - Niall, aki valójában ír, - integetett az egyetlen szőke hajú fiú. - Harry, akit már ismertek, és ő itt Louis, a humorzsák - mutatta be végül az utolsó srácot, aki enyhén szólva, huh...